Linedance versenyen a Wild Buffalo!

Nehéz lesz írni erről a versenyről, előre látom. Nehéz lesz átadni a boldogság ízét, ami szétáramlott bent, miközben lehajtott fejjel vártuk a ráadás első ütemeit. Nehéz elmesélni a döbbenetből ocsúdó közönség dübörgő tapsviharát, vagy a parkett szélén a lépéseinket leső konkurencia irigységtől hamis mosolyát. Ugyan könnyű lefordítani a versenytáncos zsűritag szavait, aki arra figyelmeztette a többi csapatot, hogy a magyarok feladták a leckét, de nehéz bemutatni a tekintetében lévő elismerést, amivel végigmért minket. Nehéz jól leírni a tiszteletet, amivel kitértek az utamból, látva az egyenruhámat, vagy a hátbaveregetésekben érződő köszönetet és szeretetet.

Nehéz, nagyon nehéz lenne írni a hosszú, de magabiztos várakozásról, a meggyőződésről, ami mindenki elé helyezett minket. És a legnehezebb lenne arról a jeges kézről írni, ami a nevünket másodikként hallva összezárult a szívemen.

Sokkal könnyebb lenne az elmúlt hetekről és hónapokról beszélni. Arról, hogy milyen volt először látni a koreográfiát és hallani a zene pörgő ritmusát. A hitetlenkedésről, hogy ez valaha is sikerülni fog. És a vasakaratról, ami ellentmondást nem tűrően közölte: megcsinálod. Szinte nevetve tudnék mesélni az első botladozásokról, a lábak összeakadásáról, a másfél perc után oxigénért kiáltó tüdőmről, vagy a lépések akkor még felfoghatatlannak tűnő sorrendjéről.

Talán nem is kellene írni a próbákról, hiszen a mieink hétről hétre figyelték a munkát, az ő biztatásuk, kritikájuk és belénk vetett hitük kereszttüzében született meg a produkció. Ők látták, amint összeszorított foggal újra és újra nekiugrunk, ahogy nem adjuk fel, ahogy milliméterenként, de haladunk a cél felé. Ők hallgatták a félelmeinket, igazgatták a sorainkat, ápolták a bokáinkat és az olykor megfutamodni készülő lelkünket. Miattuk is mentünk, hogy velük és nekik is bizonyítsunk.

És talán maga a csapat az, amiről tényleg nem kellene írni. Úgyis tudják, érzik, ugyanazt, amit én. Hogy mi húzódott az állandó viták és zsörtölődések mögött. Az, ami a szintén állandó biztatás, dicséret és összemosolygás mögött is. A vágy, hogy megmutassuk: képesek vagyunk rá, lehetünk a legjobbak. Így, együtt. Együtt hajtva a kimerültségig magunkat és együtt állva torokban dobogó szívvel a közönség elé. Ez volt minden közös dobbantásban, ezt láttuk egymás szemében.

Nyerni mentünk. És tulajdonképpen nyertünk is. A határainkat feszegetve legyőztük az önmagunkban rejlő kétségeket, és megtudtuk, mit ér a csapat. A héttagú és a negyventagú.

–Melinda

Kapcsolódó galéria

A rendezvény galériája

Wild Buffalo fellépéséről videó